A karácsony
szó hallatán szinte valamennyi ember képzeletében megjelenik egy jellegzetes
dolog, ami erre az ünnepre jellemző. Legtöbben
látjuk magunk előtt a pompásan feldíszített karácsonyfát, egy takaros házikót,
mely megannyi elkápráztató lámpácska által alkotott fényárban úszik. Megeshet,
hogy már érezzük a hívogató sütemények s ínycsiklandó ünnepi fogások illatát,
vagy lelkesen kezdjük dúdolni kedvenc szentesti nótánkat. Esetleg eszünkbe
juthat néhány ajándék, melyeket az elmúlt években találtunk a fa alatt, illetve
elkezdhetünk találgatni, hogy idén vajon mivel leszünk meglepve szeretteink
által…
De ’csupán’ erről szólna a nap, amit a maga módján minden ember, korostól
ifjúig, módostól nélkülözőig vár? Csupán a fények, ételek és az ajándékok
ünnepe lenne?
Surranjon tovább képzeletünk, és idézzük fel, miért is kezd lázas készülődésbe
több milliárd ember világszerte, december 24. előtt! Kétezer évvel ezelőtt
megszületett egy ifjú, aki a Szeretet megtestesítője volt. Valaki, kit Isten az
emberek közé küldött, hogy megmutassa, hogy mit is jelent valóban szeretni.
Születése estéjének emlékére ünneplünk ezekben a napokban, s nevezzük azt a
Szeretet ünnepének.
Ha ebből a szemszögből
közelítjük meg a karácsony fogalmát, talán másabb kép rajzolódik ki előttünk...
valami, ami a csillogás mögött áll. Egy
nap, amikor kicsit kiszállunk a szürke hétköznapok nyüzsgő forgatagából. Leülhetünk
családunk körében, figyelmünket azokra fordíthatjuk, akik életünk középpontját
képezik: megleshetjük Édesanyánkat, ahogyan gondos kezeivel megannyi
ínycsiklandó falatot alkot, s közben a gondolattal játszadozik, hogy milyen
boldog mosolyt csalhat szeretett gyermekei arcára. Büszkén lapozgathatjuk a
család csemetéje által kipingált füzetet, s lelhetjük fel benne azt az emberkét,
mely alatt a nevünk áll, egy szívecske kíséretében. Leülhetünk az idős nagymama
mellé és megsimogathatjuk ráncos kezét, a kezet, ami egykor fáradhatatlanul
munkálkodott, viszont az idő meg a gondok ekéje végigszántotta őket, s mégis
milyen odaadással tesz-vesz még ma is. Felkereshetjük olyan barátainkat,
akiknek egyetlen társa a magány sötét árnyéka. Megállhatunk egy pillanat
erejéig, a didergő, éhező, kivetett koldus mellett s átnyújthatunk egy darab finomságot,
ami neki csupán legféltettebb álmaiban szerepel. Újra nevethetünk a nagybácsi évtizedes
viccein, s vehetjük észre a szavai mögött azt a lelkesedést illetve örömet, hogy
élményeit megoszthatja velünk, s láthatja arcunkon a nevetés rögöcskéit.
Esetleg odamehetünk kedvesünkhöz és közben belegondolhatunk, hogy milyen
szerencsések vagyunk mellette. Leülhetünk édesapánk mellé és nézhetjük, miként farag
egy gallyból libbenő angyalkát.
Végül kitekinthetünk az ablakon és gyönyörködhetünk a csillagok fényeiben, az
utca csendjében és a lágyan hulló fehér pelyhek táncában.
Ha észrevesszük az élet parányi
csodáit, amik óriási örömet okozhatnak, akkor rájövünk, hogy a karácsonyt nem a
tárgyak teszik különlegessé, hanem azok a tettek, érintések, pillantások,
szavak, amiket kapunk. Láthatjuk, hogy nincs szükség temérdek pénzre ahhoz, hogy
boldogok legyünk, vegyük észre azt, ami körülvesz minket, hálásan nézzünk végig
rajtuk és különlegesnek fogjuk érezni magunkat, nem csak karácsonykor, hanem
minden nap.