Man Eszter Csilla: Egy ünnep a szeretetnek

A karácsony szó hallatán szinte valamennyi ember képzeletében megjelenik egy jellegzetes dolog, ami erre az ünnepre jellemző.  Legtöbben látjuk magunk előtt a pompásan feldíszített karácsonyfát, egy takaros házikót, mely megannyi elkápráztató lámpácska által alkotott fényárban úszik. Megeshet, hogy már érezzük a hívogató sütemények s ínycsiklandó ünnepi fogások illatát, vagy lelkesen kezdjük dúdolni kedvenc szentesti nótánkat. Esetleg eszünkbe juthat néhány ajándék, melyeket az elmúlt években találtunk a fa alatt, illetve elkezdhetünk találgatni, hogy idén vajon mivel leszünk meglepve szeretteink által…

De ’csupán’ erről szólna a nap, amit a maga módján minden ember, korostól ifjúig, módostól nélkülözőig vár? Csupán a fények, ételek és az ajándékok ünnepe lenne?

Surranjon tovább képzeletünk, és idézzük fel, miért is kezd lázas készülődésbe több milliárd ember világszerte, december 24. előtt! Kétezer évvel ezelőtt megszületett egy ifjú, aki a Szeretet megtestesítője volt. Valaki, kit Isten az emberek közé küldött, hogy megmutassa, hogy mit is jelent valóban szeretni. Születése estéjének emlékére ünneplünk ezekben a napokban, s nevezzük azt a Szeretet ünnepének. 

Ha ebből a szemszögből közelítjük meg a karácsony fogalmát, talán másabb kép rajzolódik ki előttünk... valami,  ami a csillogás mögött áll. Egy nap, amikor kicsit kiszállunk a szürke hétköznapok nyüzsgő forgatagából. Leülhetünk családunk körében, figyelmünket azokra fordíthatjuk, akik életünk középpontját képezik: megleshetjük Édesanyánkat, ahogyan gondos kezeivel megannyi ínycsiklandó falatot alkot, s közben a gondolattal játszadozik, hogy milyen boldog mosolyt csalhat szeretett gyermekei arcára. Büszkén lapozgathatjuk a család csemetéje által kipingált füzetet, s lelhetjük fel benne azt az emberkét, mely alatt a nevünk áll, egy szívecske kíséretében. Leülhetünk az idős nagymama mellé és megsimogathatjuk ráncos kezét, a kezet, ami egykor fáradhatatlanul munkálkodott, viszont az idő meg a gondok ekéje végigszántotta őket, s mégis milyen odaadással tesz-vesz még ma is. Felkereshetjük olyan barátainkat, akiknek egyetlen társa a magány sötét árnyéka. Megállhatunk egy pillanat erejéig, a didergő, éhező, kivetett koldus mellett s átnyújthatunk egy darab finomságot, ami neki csupán legféltettebb álmaiban szerepel. Újra nevethetünk a nagybácsi évtizedes viccein, s vehetjük észre a szavai mögött azt a lelkesedést illetve örömet, hogy élményeit megoszthatja velünk, s láthatja arcunkon a nevetés rögöcskéit. Esetleg odamehetünk kedvesünkhöz és közben belegondolhatunk, hogy milyen szerencsések vagyunk mellette. Leülhetünk édesapánk mellé és nézhetjük, miként farag egy gallyból libbenő angyalkát.

Végül kitekinthetünk az ablakon és gyönyörködhetünk a csillagok fényeiben, az utca csendjében és a lágyan hulló fehér pelyhek táncában.

Ha észrevesszük az élet parányi csodáit, amik óriási örömet okozhatnak, akkor rájövünk, hogy a karácsonyt nem a tárgyak teszik különlegessé, hanem azok a tettek, érintések, pillantások, szavak, amiket kapunk. Láthatjuk, hogy nincs szükség temérdek pénzre ahhoz, hogy boldogok legyünk, vegyük észre azt, ami körülvesz minket, hálásan nézzünk végig rajtuk és különlegesnek fogjuk érezni magunkat, nem csak karácsonykor, hanem minden nap.