Sok olyan személy van itt nálunk – értsd: kondorosiak és elszármazottak –, akikre valamilyen okból kifolyólag felnézhetünk, akikre büszkék lehetünk. Mi, a CsatTeam fontosnak tartjuk, hogy városunk minden polgára megismerhesse ezeket a személyeket: igenis legyünk büszkék rájuk! Legyetek büszkék magatokra! Ennek érdekében új rovatot indítunk, és rendszeres időközönként megjelentetünk róluk egy-ez bemutató írást.
Sokat agyaltam, magam előtt a terjedelmes listával, amely a szóba jöhető személyek nevét tartalmazza. Egytől egyig olyan neveket láttam, amikről beugrott ez-az. Vagy ismerem őket személyesen, vagy hallottam már róluk. A lista vége felé azonban láttam valamit (valakit), akiről eddig még nem hallottam. És meglepődtem. Szóról szóra ez áll ott: „Szuhaj Mihály informatikus, egy képernyőolvasó program fejlesztője (tízéves kora óta vak)”
Hogy is van ez, kérem szépen? A tény, hogy egy informatikus nem lát, már önmagában figyelemre méltó dolog. Rákerestem az interneten, és az első cikk elolvasása után eldöntött ténnyé vált, hogy én bizony őróla fogom megírni ezt a kis bemutatást. Akik – hozzám hasonlóan – eddig nem hallottak Szuhaj Mihályról, úgy gondolom, végigolvasva az írásomat rá fognak jönni, hogy miért érdemes arra ez az ember, hogy bárki, kortól és nemtől függetlenül, példaképnek tekinthesse őt.
Szuhaj Mihály Kondoroson élt, egészséges kisgyermekként. Tízéves korában átesett egy operáción. Az altatásból úgy ébredt fel, hogy csak a fényt tudta érzékelni. Eleinte olyan dolognak tekintette, ami majd meggyógyul, és ismét látni fog, de egy idő eltelte után be kellett látnia, hogy az állapota végleges.
A középiskolát Békéscsabán végezte, levelező tagozaton. Az órákra édesanyja vagy nővére kísérte el, hiszen egyedül nem tudott közlekedni. A tanulásban is ők segítették: kazettára olvasták fel a tananyagot, Mihály pedig ezeket hallgatta vissza. A reál tantárgyakban különösen erős volt. 1988-ban érettségizett.
Érettségi után Budapestre költözött. Beiratkozott egy tanfolyamra, ahol megtanulta a fehér botos közlekedést és az alapokat ahhoz, hogy önálló életet élhessen. Ezzel párhuzamosan elvégzett egy alapfokú számítástechnikai tanfolyamot. Később elment egy angolnyelv-tanfolyamra. Ezután döntött úgy, hogy a jövőben ezzel a két területtel szeretne foglalkozni. Jelentkezett és sikeresen felvételizett az Eötvös Loránd Tudományegyetem programozó matematikus szakára 1989-ben. Három évvel később sikeresen befejezte, és tovább lépett a programtervező matematikus szakra, ahol 1994-ben diplomázott.
Felvettem vele a kapcsolatot, és írásban sikerült megejtenünk egy interjút (szeretném hozzátenni, hogy büszkén vallja magát kondorosinak, és örömmel vette a megkeresésem). Tekintve, hogy ő látássérült, talán adta magát az első kérdésem:
S. H.: Hogyan képes ön elolvasni ezt a levelet? Milyen eszköz/program segít önnek ebben? Hasonló a Recognita Readerhez? (A Recognita Reader az a program, melynek kifejlesztésében Mihály informatikusként részt vett – a szerk.)
Sz. M.: Magam vak emberként élek, tíz éves koromban veszítettem el a látásomat. A számítógép monitorán megjelenő vizuális információkat nem látom, ezért egy ún. képernyőolvasó programmal kezelem a gépet, és ezzel alakíttatom hallhatóvá vagy tapinthatóvá a mások számára látható információkat. A képernyőolvasó program egy olyan szoftver, amely segít abban, hogy visszajelzést kapjak a leütött billentyűkről és a monitoron megjelenő szöveges információkról. A visszajelzésnek két módja lehet, leggyakrabban a beszédszintetizátoros felolvastatást használom, de rendelkezem egy Braille-kijelző készülékkel is, amely USB porton kapcsolódik a számítógéphez, és pontírásban jeleníti meg ugyanezen információkat. Ekkor tapintással tudom olvasni a megjelenített szövegeket.
A Recognita Reader program, amely fejlesztésén programozói pályám elején dolgoztam egy, a Recognita cég világhírű optikai karakterfelismerő technológiájára épült alkalmazás volt, kifejezetten a vak felhasználók részére tervezett funkcionalitással és felhasználói felülettel. Mivel a szkennelés és a beolvasott kép szövegfelismertetése megnyitotta a kaput a vak emberek számára a nyomtatásban megjelent könyvek és újságok, személyi segítő nélküli felolvastatása előtt, ezért a hazai felhasználók eufórikus hangulattal fogadták a programot, és egy neves külföldi díjat is elnyert a Recognita Reader. Mindez a kilencvenes évek második felében történt, amikor az internet még nem volt ennyire elterjedt, és így ez egy igazi kapu volt a nagyvilág információira. Mindaddig csak nagyon szűk csatornákon jutottak el ezen ismeretanyagok a vak emberekhez, mert kevés kiadványt alakítottak át pontírásúra vagy olvastak fel segítő szándékú emberek. A Recognita program pedig azzal, hogy nemcsak átélhetővé tette az olvasás élményét, hanem az olvasás szabadságfokát is megnövelte, visszaadta a vak embereknek az elveszített önállóságuk egy részét.
Mivel ez még egy DOS alatt futó program volt, a kétezres évek elején nyugdíjba vonult, és ma már inkább csak az informatikatörténet egy epizódjaként emlékezhetünk rá, de a maga idejében sok vak ember számára a kiszolgáltatottságból való kitörés egyik lehetőségét jelentette.
Az egyetemi évek alatt ismerkedett meg későbbi feleségével, akivel 1993-ban találkozott a fővárosban egy felmérés kapcsán, mely során a középületeket mérték fel megadott szempontok alapján a sérült emberek szemszögéből. A csoportnak, melyhez Mihály tartozott, Eszter volt a koordinátora. Két év udvarlás után, 1995-ben kötöttek házasságot. Közben Mihály belekezdett a következő szakába az egyetemen, és 1999-ben megszerezte az informatikatanár-végzettséget is.
S. H.: 1999-ben befejezte az informatikatanár szakot. Mihez kezdett ezután? Mivel foglalkozott?
Sz. M.: Már a programozó matematikusi diplomámmal a zsebemben visszajártam oktatni a Vakok Állami Intézetébe, ahol a rehabilitációs csoport tanfolyamain tanuló, felnőttkorban látássérültté vált emberek részére tanítottam számítógép használatot. Úgy gondoltam, hogy ehhez hasznos lenne elvégeznem az informatika tanári szakot is, ezért iratkoztam be az ELTE ezen kurzusára. Ám, amikor 1999-ben végeztem, már mások voltak a körülmények, és tanári diplomámat már csak ritkán hasznosítottam. A Recognita cég után egy svéd központú multinacionális informatikai cégnél végeztem programozói munkát rövid ideig, majd a szívem visszahúzott a látássérültügyi informatikához.
S. H.: Jelenleg az Informatika a Látássérültekért Alapítvány kuratóriumi elnöke, amely látássérült emberek számára nyújt informatikai eszközöket, illetve működteti a Lapról hangra weboldalt, amit nagyszerű kezdeményezésnek tartok. Foglalkozik még programozással is emellett?
Sz. M.: Szintén az évezredfordulón indult el az "Informatika a látássérültekért" Alapítvány (Infoalap), amelyet az MVGYOSZ hívott életre, létrehozását pedig magam kezdeményeztem a szövetség vezetőjénél. Úgy éreztem szükség van egy olyan civil szervezetre, amely csak erre a területre koncentrál, és egyszerre dolgozik azért, hogy a látássérült emberek megismerjék milyen lehetőségeket képes nyújtani számukra az informatika, és hogy munkájukban, tanulásukban és mindennapi életükben hasznosíthassák ennek előnyeit. Másrészt a társadalom és az informatikai termékeket fejlesztő és/vagy szolgáltató cégek ismerjék meg, hogy az IT eszközökkel hogyan segíthetik elő a vak és gyengénlátó emberek esélyegyenlőségét és társadalmi integrációját Az alapítvány eddig több ezer látássérült ember részére nyújtott különböző informatikai adományt, hazai fejlesztéseink mellett a legelismertebb külföldi támogató technológiákat is elérhetővé tesszük Magyarországon, valamint részt veszünk nemzetközi kutatás-fejlesztési projektekben. Készítünk speciális informatikai tananyagokat kifejezetten a vak felhasználók részére, működtetjük ügyfélszolgálatunkat, és az oktatás sem maradhat el. A Lapról hangra közösségi összefogásban pedig az olvasni szerető látó és látássérült emberek közé építettünk hidat az informatika segítségével. Az információkhoz való egyenlő esélyű hozzáférés biztosítása érdekében honlapok akadálymentességi elemzésével is foglalkozunk.
Alapítása óta vagyok az Infoalap kuratóriumának elnöke, és 2006 őszétől a szervezet ügyvezetői szerepét is betöltöm. Irányítói feladataim olyan szerteágazóak, hogy emellett programozási feladatokra már nem marad időm és energiám. Ezt a tevékenységet most látássérült informatikus kollégáim végzik, kiváló eredménnyel.
S. H.: Úgy gondolom, Ön elsősorban azért lehet példakép a fiataljaink számára, mert nem adta fel. Honnan ez az erő? Biztosan voltak közben lelki mélypontok. Mit gondolt akkor? Mi segített átlendülni a kudarcokon?
Sz. M.: Úgy gondolom, hogy mindenki, aki látó emberként megtapasztalta a vizuális élményeket, az krízisként éli meg ennek elvesztését, de a "gyász" érzését fel kell tudnunk dolgozni, és célokat kitűzve magunk elé meg kell keresnünk az értelmes és értékes élet új útjait. Azzal, hogy elveszítjük egy érzékszervünk működését, életünk ugyan kissé nehezebbé válik, de nem értéktelenebbé. Fogyatékos emberként nap mint nap kihívásokkal kell szembenéznem, de állapotomat elfogadtam, és a lázadás helyett a lehetőségeket keresem benne. Pozitív világlátásomban megerősít katolikus hitem is. Minden nap van mit megköszönnöm az Istennek és embertársaimnak. Mindig öröm számomra, amikor a megtapasztalt sok segítségből valamennyit magam is továbbadhatok sorstársaimnak és környezetemnek.
A családom is sok erőt ad számomra, látó feleségemmel és leányunkkal szeretetben élünk budapesti otthonunkban. Ám, Kondorosra is rendszeresen hazalátogatunk, édesanyám és testvéreim, unokaöcsém most is ott élnek. Külön öröm számomra, hogy ikertestvérem fia is az informatikai pályát választotta továbbtanulásában.
S. H.: Úgy gondolom, ehhez nem szükséges hozzáfűznöm már semmit. Kívánok Szuhaj Mihálynak sok sikert a munkához, és örömet mind a munkában, mind a magánéletben!
Köszönjük, hogy büszkék lehetünk Önre!
Sándor Hajnalka
2015.február
„Felhasznált irodalom”:
