A karácsony egy gyönyörű
ünnep… lenne, de már túl sok formalitással és képmutatással társul. Mert mit is
látunk már novembertől az üzletekben? Mindenhol pompázatosan feldíszített
karácsonyfák állnak, szól a „Jingle bells”, kígyózó sorok a pénztáraknál,
versenyfutás, hogy ki tud szebb, drágább, és több ajándékot venni a másiknak,
mindegy milyen áron! A reklámok sugallják, hogy micsoda kedvezményes hitelből
lehet „finanszírozni” az ajándékokat, épp csak azt nem mondják „adósítsd el a
lelkedet!”.
De van egy másik oldala
is. Ilyenkor karácsony előtt mindenki a szeretet fontosságáról beszél. És
persze (!) hirtelen előtérbe kerülnek a „szegény” emberek is. Persze a
szegénység is viszonylagos… Mert ki a szegény? Van egy forintális határ? És
miért csak az a mérce, hogy kinek hány forint van a zsebében? Vagy milyen
vagyona van vagy nincs felhalmozva? Csak az az EMBER, akinek van? Az miért nem
mérvadó, hogy a gazdagság szívből és a lélekből ered? Hányszor látni – ha
máshol nem, hát fotókon -, hogy a hajlék nélküli, koldulásból élők mellett ott
van a „családjuk”, aki nem más, mint a kutyájuk! Összebújva ülnek a járdán. Sugárzik
a szeretet rólunk. Mert lehet, hogy nincs egy forintjuk sem, de mégis nekem ők
a gazdag emberek! Nem mondják, csak érzik és éreztetik, SZÍVBŐL SZERETLEK!
Ilyenkor nagy hagyománya
van az adománygyűjtő akcióknak is. Mindenféle szervezetek hirdetik, hogy
ilyen-olyan formában adjak valamit a rászorulóknak. Ha adsz, többnyire nem is
tudod, hogy célba jut-e, illetve tényleg az kapja-e, akinek Te adnád. De persze
a szándék a fontos. Amolyan „megnyugtatom a lelkemet, hogy adtam”, és persze
csak remélni tudom, hogy aki kapja, az tényleg örülni is fog neki…
Ki min asszociálódik.
Nálunk szokás, hogy karácsonykor egy terítékkel több van az ünnepi asztalon. Ez
nem más, mint jelkép, így gondolunk azokra, akiknek ez nem adatik meg. Akik nem
ülhetnek a meleg szobában, akiknek nincs terülj-terülj asztalkám, nincs család
stb. Ez elmaradhatatlan minden évben.
Persze vannak olyan
szervezetek, akik ilyenkor ingyen ételt osztanak a rászorulóknak. Teszik ezt a
közterületeken, utcákon, tereken. Ez klassz dolog, annak is, aki szabadidejét
áldozza arra, hogy adjon, és annak is, aki kapja. Az más kérdés, hogy aki adja,
az nem a sajátjából adja, hanem vagy közpénzből, vagy a már említett – mások
által: Tőled vagy Tőlem kapott – adományokból. De a szeretet ünnepén –
Szenteste vagy Karácsony napján – az utcák kihaltak, mindenki a családja
körében ül a meleg szobában, eszi a finomabbnál finomabb falatokat. Ilyenkor
már kevesek adnak, sőt kevesen is gondolnak azokra, akiknek ez nem adathat meg.
Miközben ezeken merengtem,
eszembe jutott két történet. Az egyik Édesanyámhoz kapcsolódik. Élt egy
távolabbi szomszédunkban egy néni. Az évek során felélte mindenét, lelakta a
házát, teljesen lesoványodott, és a végén már fűteni sem tudott. Nem
törvényszerű, de kilátástalan helyzetében az alkoholban találta a „vigaszt”,
így ételre már többnyire nem futotta. Nap mint nap találkozunk vele, sokszor
benézett hozzánk, ilyenkor kapott valami kis – nekünk kis (!) – apróságot,
többnyire valamilyen ételt. Egyik karácsonykor Édesanyám minden létező, nálunk
asztalra kerülő finomságból csomagot neki. Került a csomagba bejgli, töltött
káposzta, húsleves, szaloncukor, mindenféle sütemény. Mi észre sem vettük, hogy
„hiányozna”, neki meg felbecsülhetetlen érték volt… Ebben az esetben biztosan
célba ért az adomány!
A másik történet
Édesapámhoz kötődik. Miután szüleim elváltak, így itt is, ott is van családi
ebéd vagy vacsora karácsonykor. Összejön a „kis” család, vagyunk vagy
tizenöten, húszan ilyenkor. Ennyi embert nehéz leültetni egy asztalhoz, de
náluk ez azért sikerülni szokott J.
Néhány éve történt, mikor
egy ilyen karácsonyi összejövetelen – ahová én érkeztem utolsónak – ült egy
számomra ismeretlen férfi az asztalnál. Nem kérdeztem senkitől, hogy ő kicsoda
(nálunk azért felbukkannak újabbnál újabb családtagok is időnként), de mindenki
úgy kezelte, mintha ezer éve ismerné. Gondoltam is magamba, hogy én miért nem
tudom, hogy ki ő, hol maradtam le? J Biztosan azért nem tudom, mert utolsónak
érkeztem… De hamar „túlléptem” ezen a problémán, és nem zavart, hogy most látom
először, kínálgattam én is az étellel, és beszélgettem vele, pláne, hogy
egymással szemben ültünk a családi asztalnál. A férfi szépen fel volt öltözve,
bár látszott, hogy ruházata nem a legújabb divat szerint készült, de tiszta és
vasalt volt, és mindezek mellett roppant udvarias és tisztelettudó. A vacsora
végeztével illedelmesen megköszönte az ételt, felállt és elköszönt. Édesapámék
marasztalták, de mondta, hogy még dolga van, meg kell etetnie a baromfikat és
még a tűzre is tennie kell. Mosolygott és elment. Ekkor gyanússá vált nekem,
hogy „lehet, hogy mégsem valami távoli családtag?” Kérdeztem is miután kilépett
az ajtón, hogy ki ő? (Az más kérdés, hogy vagy két órán át néztük egymást,
együtt ettünk, beszélgettünk, és akkor ez nem zavart...) Erre a világ
legtermészetesebb módján kórusban mondták, hogy ő Attila. Oké, gondoltam, de ki
ő, és hogy került ide? Kiderült, hogy ő gyakorlatilag egy „hajléktalan”, akit
befogadtak a másik házukba, fedelet biztosítottak neki, hogy ott lakhat, és ő
cserébe eteti és felügyeli az állatokat. És a „világ legtermészetesebb” dolga
volt, hogy meghívják a karácsonyi családi asztalhoz… No comment, szoktam
ilyenkor mondani, de most mégis megkérdezném: Ki csinál ilyet? Ki teszi meg ezt
egy gyakorlatilag idegennel? Ki ülteti karácsonykor családtagként az asztalhoz?
Háááát, szerintem nem sokan… Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ez
náluk nemcsak karácsonykor van így, hanem az év minden napján. Ott minden
„betérő”, legyen az vendég vagy dolgozó vagy szó szerint bárki, aki átlépi a
küszöböt, hellyel van kínálva, leülhet az asztalhoz, ehet-ihat bármit, amit lát!
Ezt nem hirdetik, nem verik a mellüket, hogy „mi ilyen jó fejek vagyunk”,
egyszerűen szívből, önzetlenül teszik… És nem várnak érte semmit cserébe!
Ennyi!
Ezek a történetek is
mutatják, hogy lehet így is, úgy is megélni a karácsonyt. Lehet
haszontalanabbnál haszontalanabb ajándékokat adni, még az eladósodás árán is. Lehet
ételt osztani egy-két óráig valamit, valamiből, de…! Az igazi az nem
„kampányszerű”! Nemcsak ekkor legyen fontos, hanem mindig, és nem kell nagy
dolgokra gondolni. Néha elég egy jó szó, némi figyelem feléjük, az nekik
mindennél többet ér. Az már csak hab a
tortán, ha a saját asztalunkról adunk, sőt „Istenbocsáss”, oda is ültetjük, az
felbecsülhetetlen! És ha ezt nemcsak karácsonykor, a Szeretet ünnepén tesszük,
akkor…! Kimondva, kimondatlanul tudjuk a folytatást.
Ki-ki gondolja végig
magában ezeket, mert nem az a valaki, aki hirdeti a „jótéteményeket”, hanem aki
szó nélkül csinálja!
Perei
Annamária
Ki-ki gondolja végig magában ezeket, mert nem az a valaki, aki hirdeti a „jótéteményeket”, hanem aki szó nélkül csinálja!"
VálaszTörlésSzépet írtál .Az utolsó mondatod különösen ajánlatos.