Kondorosi Rendezvénynaptár

2014. december 8., hétfő

Perei Annamária: "Szívből szeretni annyi..."

A karácsony egy gyönyörű ünnep… lenne, de már túl sok formalitással és képmutatással társul. Mert mit is látunk már novembertől az üzletekben? Mindenhol pompázatosan feldíszített karácsonyfák állnak, szól a „Jingle bells”, kígyózó sorok a pénztáraknál, versenyfutás, hogy ki tud szebb, drágább, és több ajándékot venni a másiknak, mindegy milyen áron! A reklámok sugallják, hogy micsoda kedvezményes hitelből lehet „finanszírozni” az ajándékokat, épp csak azt nem mondják „adósítsd el a lelkedet!”.
De van egy másik oldala is. Ilyenkor karácsony előtt mindenki a szeretet fontosságáról beszél. És persze (!) hirtelen előtérbe kerülnek a „szegény” emberek is. Persze a szegénység is viszonylagos… Mert ki a szegény? Van egy forintális határ? És miért csak az a mérce, hogy kinek hány forint van a zsebében? Vagy milyen vagyona van vagy nincs felhalmozva? Csak az az EMBER, akinek van? Az miért nem mérvadó, hogy a gazdagság szívből és a lélekből ered? Hányszor látni – ha máshol nem, hát fotókon -, hogy a hajlék nélküli, koldulásból élők mellett ott van a „családjuk”, aki nem más, mint a kutyájuk! Összebújva ülnek a járdán. Sugárzik a szeretet rólunk. Mert lehet, hogy nincs egy forintjuk sem, de mégis nekem ők a gazdag emberek! Nem mondják, csak érzik és éreztetik, SZÍVBŐL SZERETLEK!
Ilyenkor nagy hagyománya van az adománygyűjtő akcióknak is. Mindenféle szervezetek hirdetik, hogy ilyen-olyan formában adjak valamit a rászorulóknak. Ha adsz, többnyire nem is tudod, hogy célba jut-e, illetve tényleg az kapja-e, akinek Te adnád. De persze a szándék a fontos. Amolyan „megnyugtatom a lelkemet, hogy adtam”, és persze csak remélni tudom, hogy aki kapja, az tényleg örülni is fog neki…
Ki min asszociálódik. Nálunk szokás, hogy karácsonykor egy terítékkel több van az ünnepi asztalon. Ez nem más, mint jelkép, így gondolunk azokra, akiknek ez nem adatik meg. Akik nem ülhetnek a meleg szobában, akiknek nincs terülj-terülj asztalkám, nincs család stb. Ez elmaradhatatlan minden évben.
Persze vannak olyan szervezetek, akik ilyenkor ingyen ételt osztanak a rászorulóknak. Teszik ezt a közterületeken, utcákon, tereken. Ez klassz dolog, annak is, aki szabadidejét áldozza arra, hogy adjon, és annak is, aki kapja. Az más kérdés, hogy aki adja, az nem a sajátjából adja, hanem vagy közpénzből, vagy a már említett – mások által: Tőled vagy Tőlem kapott – adományokból. De a szeretet ünnepén – Szenteste vagy Karácsony napján – az utcák kihaltak, mindenki a családja körében ül a meleg szobában, eszi a finomabbnál finomabb falatokat. Ilyenkor már kevesek adnak, sőt kevesen is gondolnak azokra, akiknek ez nem adathat meg.
Miközben ezeken merengtem, eszembe jutott két történet. Az egyik Édesanyámhoz kapcsolódik. Élt egy távolabbi szomszédunkban egy néni. Az évek során felélte mindenét, lelakta a házát, teljesen lesoványodott, és a végén már fűteni sem tudott. Nem törvényszerű, de kilátástalan helyzetében az alkoholban találta a „vigaszt”, így ételre már többnyire nem futotta. Nap mint nap találkozunk vele, sokszor benézett hozzánk, ilyenkor kapott valami kis – nekünk kis (!) – apróságot, többnyire valamilyen ételt. Egyik karácsonykor Édesanyám minden létező, nálunk asztalra kerülő finomságból csomagot neki. Került a csomagba bejgli, töltött káposzta, húsleves, szaloncukor, mindenféle sütemény. Mi észre sem vettük, hogy „hiányozna”, neki meg felbecsülhetetlen érték volt… Ebben az esetben biztosan célba ért az adomány!
A másik történet Édesapámhoz kötődik. Miután szüleim elváltak, így itt is, ott is van családi ebéd vagy vacsora karácsonykor. Összejön a „kis” család, vagyunk vagy tizenöten, húszan ilyenkor. Ennyi embert nehéz leültetni egy asztalhoz, de náluk ez azért sikerülni szokott J.
Néhány éve történt, mikor egy ilyen karácsonyi összejövetelen – ahová én érkeztem utolsónak – ült egy számomra ismeretlen férfi az asztalnál. Nem kérdeztem senkitől, hogy ő kicsoda (nálunk azért felbukkannak újabbnál újabb családtagok is időnként), de mindenki úgy kezelte, mintha ezer éve ismerné. Gondoltam is magamba, hogy én miért nem tudom, hogy ki ő, hol maradtam le? J  Biztosan azért nem tudom, mert utolsónak érkeztem… De hamar „túlléptem” ezen a problémán, és nem zavart, hogy most látom először, kínálgattam én is az étellel, és beszélgettem vele, pláne, hogy egymással szemben ültünk a családi asztalnál. A férfi szépen fel volt öltözve, bár látszott, hogy ruházata nem a legújabb divat szerint készült, de tiszta és vasalt volt, és mindezek mellett roppant udvarias és tisztelettudó. A vacsora végeztével illedelmesen megköszönte az ételt, felállt és elköszönt. Édesapámék marasztalták, de mondta, hogy még dolga van, meg kell etetnie a baromfikat és még a tűzre is tennie kell. Mosolygott és elment. Ekkor gyanússá vált nekem, hogy „lehet, hogy mégsem valami távoli családtag?” Kérdeztem is miután kilépett az ajtón, hogy ki ő? (Az más kérdés, hogy vagy két órán át néztük egymást, együtt ettünk, beszélgettünk, és akkor ez nem zavart...) Erre a világ legtermészetesebb módján kórusban mondták, hogy ő Attila. Oké, gondoltam, de ki ő, és hogy került ide? Kiderült, hogy ő gyakorlatilag egy „hajléktalan”, akit befogadtak a másik házukba, fedelet biztosítottak neki, hogy ott lakhat, és ő cserébe eteti és felügyeli az állatokat. És a „világ legtermészetesebb” dolga volt, hogy meghívják a karácsonyi családi asztalhoz… No comment, szoktam ilyenkor mondani, de most mégis megkérdezném: Ki csinál ilyet? Ki teszi meg ezt egy gyakorlatilag idegennel? Ki ülteti karácsonykor családtagként az asztalhoz? Háááát, szerintem nem sokan… Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ez náluk nemcsak karácsonykor van így, hanem az év minden napján. Ott minden „betérő”, legyen az vendég vagy dolgozó vagy szó szerint bárki, aki átlépi a küszöböt, hellyel van kínálva, leülhet az asztalhoz, ehet-ihat bármit, amit lát! Ezt nem hirdetik, nem verik a mellüket, hogy „mi ilyen jó fejek vagyunk”, egyszerűen szívből, önzetlenül teszik… És nem várnak érte semmit cserébe! Ennyi!
Ezek a történetek is mutatják, hogy lehet így is, úgy is megélni a karácsonyt. Lehet haszontalanabbnál haszontalanabb ajándékokat adni, még az eladósodás árán is. Lehet ételt osztani egy-két óráig valamit, valamiből, de…! Az igazi az nem „kampányszerű”! Nemcsak ekkor legyen fontos, hanem mindig, és nem kell nagy dolgokra gondolni. Néha elég egy jó szó, némi figyelem feléjük, az nekik mindennél többet ér.  Az már csak hab a tortán, ha a saját asztalunkról adunk, sőt „Istenbocsáss”, oda is ültetjük, az felbecsülhetetlen! És ha ezt nemcsak karácsonykor, a Szeretet ünnepén tesszük, akkor…! Kimondva, kimondatlanul tudjuk a folytatást.
Ki-ki gondolja végig magában ezeket, mert nem az a valaki, aki hirdeti a „jótéteményeket”, hanem aki szó nélkül csinálja!

                                                                                    Perei Annamária

1 megjegyzés:

  1. Ki-ki gondolja végig magában ezeket, mert nem az a valaki, aki hirdeti a „jótéteményeket”, hanem aki szó nélkül csinálja!"

    Szépet írtál .Az utolsó mondatod különösen ajánlatos.

    VálaszTörlés