Mindennapok hősei - Friedl Ferencné

Kedves"volt" bölcsődés néni a szomszédom. Olyan viccelődős, aki dacol az idővel és "csakazértsem" fogok a gondolkodásban megváltozni!

Az idő, hát az meg úgyis megy magától.

Sokat mesél nekem bölcsődés emlékeiről. Nem hagyhatom ki, tovább kell adnom, milyen is volt egy kettőezredik év előtti ember gondolkodása.

Ö egy a sok közül.

Emlékek. Igen, már csak emlékek, amik az idő múlásával szépek lettek, rózsaszín ruhába öltöztek. Már nem a korai kelés a sok hajolgatás, csak a szép jut eszébe, és középpontban a piciny gyermek arcok, akiket maga előtt lát.

És mesél:

1968 előtt úgy tudom nem volt itt bölcsőde. Ebben az évben a falu szélén egy régi épületből alakították ki. Egyszerű eszközök álltak a rendelkezésünkre.

Örültem, hogy az elsők között kaptam ott munkahelyet. Vegyes csoport volt az induláskor. Kicsik, nagyok egyaránt.

Később a 7o-es években a falu közepén, jobb körülmények között vigyázhattunk a jövő emberkéire. Édesek voltak, AZOK A CSÖPPEK – és a szívem szakadt, ahogy kapaszkodott vissza anyja, vagy apja karjába az első érkezéskor. Aztán öröm volt amikor reggelente már rám mosolyogtak és szívesen maradtak.

Voltak, akik hétfőn csapzottan érkeztek, és sokszor volt, hogy hazavittem a későn érkezők gyerekeit. Neveket nem mondok, mert mind aranyos volt nekem.

Aztán tanulni akartak küldeni, hogy legyek vezető, nem tehettem, de nem is tetszett volna az nekem. Engem otthon várt a beteg anyósom, nekem az fontosabb volt. A gyerekekre szeretettel vigyázni, hát úgy gondoltam, azt nem a könyvekből fogom megtanulni.

Tudod, az itt van belül, belül a szívünkben.

Szerettem én mindenkivel dolgozni, de a gyerekek, ők voltak az igazi munkatársak. Azt mondták a kollégáim, Nobel díjat fogok kapni a nyugdíjba vonulásomkor.

Megszakítom a mesélésben:

– Ezek után én is így gondolnám… megkaptad?

– Ugyan hová gondolsz – vág a szavamba. – Meg különben is ez az én mesém érdekel még valakit?

Hosszasan néz a szemembe. – Nem hinném, majd kinevetnek – mondja maga elé nézve.

– Tudod mit Marika néni, azért is megírom – szóltam nevetve. – Én már gazdagabb vagyok a történeteddel és tovább adom. Sőt bizonyítani is tudom az egészet, mivel az én gyermekem is te vetted át reggelente a kezemből. Majd olvassák azok a negyvenes ötvenes felnőttek, akikre Te vigyáztál. Biztosan örülni fognak.

– Legyen – egyezik bele.

Manapság a kiskertjének él. Már virágba borult a krókusz és az ibolya. Ott jártamkor is gyomtalanított, na nem permetezéssel, hanem a kezével. Fájós derékkal földig hajolva, most a virágok bölcsőjét vigyázza.

A bölcsis néniről Friedl Ferencné Marika néniről meséltem.

Oláh Péterné

Kondoros, 2015. március 17.